Már harmadik éve nézem a felszálló utasokat az enyhén piszkos üvegen keresztül, de még a mai napig nem tudom megmondani mindenkiről, pontosan hová is tart. Régebben volt, hogy Mátraverebélyig gondolkodtam, vajon a kettővel előttem ülő néni le fog e szállni Nemtiben, vagy elmegy egészen Ózdig. Mára ezt megteszem míg a busz kihajt a stadionoktól. Nem jöttem még rá, mi alapján lehet megállapítani valakiről, hogy hova megy, mindenesetre sokszor egészen egyértelmű. Az Arlóra utazó embereket egyből felismerem, de nagyon ritka, hogy ott bárki leszállna rajtam kívül. Az emberek vagy Arlón vannak, vagy nincsenek. Csak úgy, nem megy oda senki.
A busz átcammog Budapesten, majd az M3-asra kanyarodva nyílegyenesen hajt a sivár autópályán egészen Hatvanig. Onnantól a 21-esen már változatosabb a táj, de a számomra legkedvesebb szakasz a Bátonyterenye után lévő horgásztónál kezdődik, ahol ráfordulunk a 23-asra. Szerpentinek, kis falvak, erdők, hegyek, dombok és településről településre egyre roskadozóbb házak. Minden héten eszembe jutnak gyermekkori emlékfoszlányok Gyergyószárhegyről. Gyönyörű vidék.
Szentdomonkosnál lezárták a huszonötöst, így kerülőúton kell mennie a busznak. Körülbelül negyedórával hosszabbította meg a menetidőt ez a fejlesztés. Negyedórával tovább kell ülnöm a buszon minden héten, ami nem sok, de azt már Beával is beszéltük, hogy két óra felett azért megérzi az ember ezeket a negyedórákat. És persze nem az van, hogy ez a lezárás egy-két hétig vagy akár hónapig tart. Nem. Sávszélesítés vagy mi a manó történik, tehát immár három éve így van. És mivel most is az útnak a meghosszabbított szakaszán járok, van még negyedórám kiszámolni, hogy emiatt mennyi plusz időt ültem a buszon.
Egy héten kétszer teszem meg ezt az utat, egyszer oda és egyszer vissza. Három éve tart a felújítás. Ha minden héten mennék, akkor ugye egy évben ötvenkét héten, összesen száznégy alkalommal döcögnék el itt, de levonom ebből a négy alkalmat, mikor betegség miatt nem jöttem, meg a szüneteket, amikor négy-négy hét kimarad, meg biztos van még, hogy otthon maradok valamiért, szóval az ötvenkettőből levonok tegyük fel tizenhét hetet. Azért nem tizenötöt, mert így egyszerűbb lesz a matek. Szóval egy évben átlagosan harmincötször járom meg Arlót, tehát hetvenszer teszem meg ezt az utat. Mivel ez már három éve tart, ezt meg kell szorozni hárommal, azaz a felújítás kezdete óta kétszáztíz alkalommal jártam erre. Najó, levonok belőle egy keveset, mert olykor előfordul, hogy Egernek megyünk, szóval maradjon a baráti kétszáz alkalom. Tehát, ha a tizenöt percet felszorzom ezzel a kétszáz alkalommal, akkor azt kapom, hogy összesen háromezer perccel utaztam eddig többet, mintha az eredeti útvonalon mennénk. Ami azért sok. Az barátok között is ötven óra. Több, mint két nap. Több, mint két teljes nap utazási időt tett hozzá az életemhez a sávszélesítés, vagy mi. Eddig nem zavart, csak pont annyira, hogy eszembe jusson, meg hogy elővegyem a tollat, de mostmár azért egy kicsit zavar, mivelhogy tudom, hogy ez mennyi idő. Durva. De nem is ez a legdurvább, ez még elmegy. Az viszont, hogy emiatt a kurva lezárás miatt már kétszáz alkalommal nem láthattam a kedvenc kilátásomat, felháborító.
Arló
Arlóra érve látom, hogy a Coop melletti betonplaccon épp fociznak a 6.b-sek.
Felveszem a kabátom és jelzek. Megérkeztem.
A főúton sétálva nem látszik, hogy ez Magyarország egyik legszegényebb települése. Polgármesteri hivatal, iskola, gyógyszertár, kocsma, kissé rozoga kertesházak. Átlagos borsodi falu. A buszmegálló után jobbra kanyarodva azonban a Csahón találjuk magunkat. Ez hazánk egyik legszegényebb utcája. Holnap kisétálok a kereszthez.
Múlthéten kaptunk adományba egy zsák korcsolyát. Az a terv, hogy ma este kimegyünk a tóhoz csúszni egyet. Mondjuk szerintem én sétálgatni fogok a jég tetején, nem tartom valószínűnek, hogy lenne köztük negyvennyolcas.
A Zomborin volt régen minden. A program kezdetekor nem volt még se Jelenlét Ház, se egy normális iroda. Az itteni szolgálati lakásban dolgoztunk, ettünk, aludtunk, szórakoztunk. Akkor még nem gondoltam volna, hogy pár évvel később saját próbatermünk, sószobánk és játszóterünk is lesz. Mondjuk ha belegondolok, a legtöbb dologra nem számítottam, ami azóta történt. Például arra sem, hogy egy napon erdőt szeretnék ültetni Arlón.
Jelenlét
Lehajtom a fejem ahogy belépek, nehogy homlokommal megüssem az ajtófélfát. Így minden alkalommal meghajlok a Jezsuiták missziója előtt. Józsi épp a mosókonyhában rakja be a helyiek által behozott szennyest a mosógépbe. Megöleljük egymást és felmegyek főzni egy kávét. A lépcsővel szemközti kanapén Bea segít elintézni egy családnak a részletfizetést az MVM felé. Egyben ez most sok lenne, a férje csak most megy majd állásinterjúra a Boschba, de még nincs munka, meg most ugye a szőlőbe se tudott kimenni a gyerek miatt, úgyhogy ételre is alig futja.
A konyhából figyelem, ahogy a közösségi térben Márti játszik egy gyerekkel miközben az anyukával beszélget. A nő nem tudja mit csináljon, de már nem bírja sokáig, úgyhogy lehet, hogy átköltözik az anyjához a lányaival mielőtt az ura hazajön pénteken, mert ez már tényleg sok és nem tudja mi mást tehetne. Eközben a kisgyerek egész ügyesen elszámol tízig.
Önkéntes munkának indult. Aztán heti két napos egyetem melletti meló lett belőle. Ennek már öt éve. Mostmár nem tudom meghatározni, hogy pontosan mit is csinálok Arlón. Nem a bizonytalanság miatt és nem is azért, mert nem tudom, mikor mit kell tennem. Egyszerűen ez nem egy olyan munka, ahol az ember le tudja írni, mit is csinál.
Röviden a Szimfolk Zenei Műhely vezetője vagyok, de már a program neve sem fedi a valóságot, hiszen vannak fociedzések, rajzórák, táncórák, táncházak, fesztivál, vezetőképzés, sorolhatnám. Az előbbi felsorolás pedig azért nem állja meg a helyét, mert nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, tarthatnánk akár zumba órákat is. Jut eszembe, olyan is volt. Szóval nem a mit a lényeg, hanem a hogyan. De a hogyan az egy kicsit mindegy, ha nincs kivel csinálni. Szóval a lényeg a közösség. De persze a mit és a hogyan nélkül nem válik az embercsoport közösséggé, csak egy rövid ideig tartó tömeg lesz. Tehát egyszerre a mit, a hogyan és a kikkel a lényeg. Meg persze a hol. Bár a hol az talán annyira nem is fontos, csak ugye ha nem itt lennénk, akkor nem így és nem ezekkel kéne csinálni, és talán nem is ezt. Szóval mégiscsak fontos. Ezek alapján pedig megválaszolva a kérdést, hogy miért vagyok jelen Arlón, az a válasz rajzolódik ki, hogy azért, mert valahol valakikkel valahogyan valamit szeretnék csinálni. Miért? Nah ezt már pontosan nem tudnám megmondani.
Ma este Feri felszentelte Robiék szolgálati lakását. Kérdeztem őket, hogy dokumentálhatnám-e az eseményt, hiszen nem minden nap lát az ember lakásszentelést. Beával egymásra néztek és azt mondták, hogy nem örülnének neki. Megértően bólintottam és letettem a kamerát. Ezt követően megkérdeztem őket, hogy pontosan miért nem szerették volna és a válaszukból azt következtettem ki, hogy úgy éreznék, elveszi az esemény szentségét és meghittségét. Ezek szerint nem tévedtek nagyot régen, mikor úgy gondolták, hogy a fotó kiszakít egy darabot az ember lelkéből. Nem csak a lelket, hanem a szentséget is képes ketrecbe zárni. Nagyobb ereje van, mint sejtettem.
Daltapadás: 'Csepereg az eső. Lefolyik az arcomon. Régi barátok, veletek vagyok.'
A tavalyi fesztivál záró miséjét Mustó Péter atya tartotta. Csodálatos volt, ahogy miskolci tanárokat és arlói gyerekeket egyszerre tudott megszólítani jelenlétével és szavaival. Élete egyik utolsó miséjét tartotta a Csahó végén levő kereszt előtt. Az idei fesztivál alkalmával kiállítást szervezünk az életéről a róla elnevezett közösségi házunkban. Isten nyugosztalja!
Csahó
Az aszfalt földdé válik ahogy bekanyarodunk a Hunyadi János utcára. Jobbra szeméttel teli patakmeder, balra egy kisebb hegy, tövében betört ablakú, kidőlő falú házak. Valamelyikben 3 család is lakik. Egy gyerek szakadt cipőben az utcai kútból nyomja a vizet egy piszkos vödörbe. Mikor közelebb érünk, csak akkor látom, hogy ő Robi egyik gitáros tanítványa. Lehúzzuk az ablakot, köszönünk neki. Felmosolyog, leteszi a vödröt, és nevetve elkezd a kocsi után szaladni. Megáll és integet, mi is nevetünk és visszaintegetünk.
Az egyik ház udvarán egy fekete kutya nejlonzacskót rág. Mellette félig kopasz tyúkok kergetik egymást. Velük szemben rákanyarodunk a patak túloldalára vezető betonhídra. Leparkolunk az egyik ház előtt, kiszállunk a kocsiból és kivesszük a cementes zsákokat. A néni kinyitja az ajtót. -Ide tegyétek csak le, köszönöm- mondja és rámutat a lépcsőre. Behív minket egy kávéra. Most ittunk, meg amúgy is nemsokára kezdődik a Szimfolk, jönnek a gyerekek, úgyhogy indulnunk kell, de nagyon szépen köszönjük. Robi még leragad az ajtóban állva beszélgetni egy kicsit, én visszasétálok az autóhoz.
A hegy tetején lévő homoksárga löszfalat megvilágítja a napfény. Azt a falat, ahonnan a lezárt bányajáratok miatt a hegy lassan, de annál biztosabban csúszik le a Csahóra. Nézem és egyszer csak mellbe vág egy érzés. Eddig is tudni véltem, de csak most értettem meg igazán. Ez a rozoga poros utca, amely többszáz nőnek, férfinak, öregnek és gyermeknek az otthona, Magyarország egyik legszegényebb utcája, az itt élő emberek egyetlen biztos pontja, pár évtizeden belül a földdel eggyé válik.
Egyik alkalommal, mikor a gyerekek csínytevésből felgyújtották a hegyoldalt, Ferivel kimentünk a hegyoldalra és elkezdtük oltani a tüzet. Ő mondta, hogy egyszer elleste a tűzoltóktól, hogy lapáttal kell csapkodni a lángot az égő terület szélén és az meg fogja állítani a tűz terjedését. Így cselekedtünk. Idővel az egyik házból csatlakozott hozzánk egy helyi férfi, így hárman folytattuk a munkát. Valaki kihívta a tűzoltókat, ők fejezték be az oltást, mi pedig visszamentünk a Jelenlét Házba, mert kezdődtek az órák.
Mostmár hetek óta rendszeresen tartok zarándoklatot a Csahón. Sok emberrel beszélgetek a hegy csúszásáról, az ottani életről és a lehetőségeikről. A mai sétám alkalmával bekopogtattam az egyik családhoz, akikkel már korábban találkoztam az utcában és a Jelenlét Házban is. Csodálatos, életvidám család, nagyon megszerettem őket. Megbeszéltük, hogy a következő hetekben még többször meglátogatom őket.
Patri mesélte, hogy a családjukban volt egy disznóvágás. Szerettek volna húst füstölni, de nem volt füstölőjük, úgyhogy édesapja egy régi hűtőszekrényből készített egyet. Ez az. Mindent előteremtenek, amire szükség van.
Most értem haza a mai zarándoklatból. Mikor lemenőben volt a nap, elindultam hazafelé. Nem szerettem volna sötétedés után a Csahón sétálni, mert sok a kóbor kutya.
Megbeszéltük Patriékkal, hogy holnap elmegyünk kirándulni és megmutatják a hegyen a kedvenc helyeiket.
Megvolt a kirándulás. Az első dolog amire felhívták a gyerekek a figyelmem, hogy óvatosan közlekedjek és nézzek a lábam elé, mert nagyon sok a repedés és beeshetek, vagy akár bele is szorulhat a lábam. Emellett óva intettek attól, hogy felmenjek a hegy tetejére a löszfal alá, mert valakire rászakadt egyszer egy szikla és meghalt. Megfogadtam a tanácsukat.
Az első hely ahová elvittek, az egy mélyedés volt, amiben felgyülemlett a homok. Ott szoktak homokozni. Az egyikük le is ugrott a verembe, hogy demonstrálja a procedúrát. Végül mindnyájan követtük példáját. Ezt követően kalandoztunk a hegyoldalon, majd megmutatták, hogy melyik lejtőn szoktak télen szánkózni.
Szembe sétált velünk két kisfiú. Megkérdeztük őket, hogy akarnak-e hozzánk csatlakozni és nagy örömmel tették. Ezt követően már a kibővült csapattal elvittek arra a tisztásra is, ahol néha piknikeznek.
